Richard Thomas

FLOR • ESSENCE,

A világhírű, kanadai gyógytea immár Magyarországon is!

Bevezetés

       "Önnek rákja van." Alighanem ez a legrettegettebb mondat, amit a beteg orvosától valaha is hallhat. Ez az egyetlen szó, hogy „rák" elegendő ahhoz, hogy előrevetítse a legszörnyűbb borzalmak fenyegető képét, a teljes és tehetetlen reménytelenséget, a csillapíthatatlan kínokat, és egy elképzelhetetlenül fájdalmas, utolsó utazás vérfagyasztó közelségét abba a nagy ismeretlenbe, ahonnan nem lesz többé visszatérés. Egyszer csak egészen váratlanul arra az egyszeri, végső út megtételére kényszerít, amelyre az áldozatok többsége még egyáltalán nincs fölkészülve. Ráébreszt, hogy rövid időn belül örökre meg kell válni szeretteinktől. Megjelöl a halál bélyegével, sorsunk megpecsételődik, rövid időn belül minden és mindenki cserbenhagy, végképp és egyedül önmagunkra utalva maradunk a végzettel szemben. Elkezdődik az elmúlás. Ezt jelenti tehát a „rák".

       Ez az egyetlen szó hirtelen a földi lét közeli befejezését harangozza be. Döbbenetes, ahogy ez a rövid, szótagnyi szó egyszerre apró szilánkokra zúzza a valóságról alkotott eddigi képet. No de mi is a valóság magával a rákkal kapcsolatban? Valóban megfellebezhetetlenül egyet jelentene a kikerülhetetlen halállal? Az „intézményesített gyógyászatnak” a rákkal és annak „rendes, bevett" gyógymódjával kapcsolatos hitrendszere vajon a beteget vagy a betegséget erősíti-e?

       Ha csak a legfelületesebb orvosi ismeretekkel rendelkezik is, akkor is bizonyára tudja, hogy a legtöbb szakember ugyancsak súlyos diagnózisnak tekinti a rákbetegséget. Nagyon nagy baj, ha a vizsgálatok ezt jelzik. Gyilkos kór, komoly betegség. Logikus hát, hogy a beteg életének megmentése érdekében  az orvosok hasonlóan komoly ellenlépéseket tegyenek meg. Hiszen ilyenkor valami idegen, gonosz ismeretlen furakszik a beteg testének belsejébe, hogy ott elszaporodva fékevesztett burjánzásba kezdjen, ami az áldozat létét fenyegeti. E belülről támadó, kérlelhetetlen gyilkos megállítása céljából az orvostudomány ugyancsak halálos fegyvereket állít csatasorba. A legtöbb onkológus elsőként műtétet, besugárzást és „mérget” (kemoterápiát) ajánl betegének.

       Ez azonban, finoman fogalmazva, meglehetősen furcsa harcmodor. Abban mindenki egyetért, hogy az ellenség (a rák) hihetetlenül erős és ravasz, és lesből, hirtelen előretörve, bárkire ráronthat. Mégis roppant keveset teszünk megelőzése érdekében. Sőt, megelőzés helyett rendszerint épp az ellenkezőjét műveljük. Szinte folyamatosan mi magunk szolgáljuk ki őt a legmodernebb fegyverekkel: rovarirtó szerekkel, rákkeltő kemikáliákkal, cigarettával és sugárzással, hogy csak néhányat említsünk. Tovább rontja a helyzetet, hogy általában elhanyagoljuk immunrendszerünk, tehát védelmi rendszerünk karbantartását, s aztán csodálkozunk, amikor az ellenség rajtunk csap és felülkerekedik. Alig foglalkozunk annak kiderítésével, hogy egyáltalán hogyan tudta az ellenség elindítani és eredményesen végrehajtani támadását. Elaludt volna az őrség? Nem mutatkozott semmiféle előjele a fenyegető behatolásnak? Mik lehettek azok a gyenge pontok, amelyek lehetővé tették az inváziót? Még nagyobb hiba, hogy szinte egyáltalán nem törődünk testünk harcedzett – ám mégis méltatlanul elhanyagolt – hadseregével, az immunrendszerrel, amely pedig belülről képes visszaverni a támadót.

       Sőt, valójában az történik, hogy a rákkal szemben kívülről indított ellentámadás rendszerint olyan vad, hogy a szervezet saját védelmi rendszere tévesen a rák ellen indított hadjáratot tekinti az egész testet fenyegető támadásnak, ami történetesen igaz is! Az immunrendszernek ilyen helyzetben nem is lehet más választása, mint önfeláldozóan visszaütni, ám ennek következtében maga is legyengül.

       Jelenleg az intézményesített gyógyászat – bár vitatná állításunkat – valójában még nem rendelkezik „intelligens bombával". Ha gyilkolásra kerül sor, akkor bizony továbbra is rendszerint a szőnyegbombázásra emlékeztető módszerek bevetése történik. Márpedig közismert, hogy szőnyegbombázás esetén mi szokott történni az ott élő ártatlanokkal. Az egész város lakossága elpusztulhat, csakhogy sikerüljön velük együtt megölni pár tucat köztük bujkáló orgyilkost. Iszonyú sokan odavesznek! A kemoterápia és a sugárkezelés jobbára válogatás nélkül öli a sejteket. Kétségtelen, hogy el tudják pusztítani a rákos sejteket, de milyen áron? A műtét már valamivel célzottabb beavatkozás lehet, ám ennek is ára van, hiszen a test integritása ugyancsak sérül ilyenkor.

       Éppen az effajta hadviselés mondatja sokakkal, hogy a kezelés sokszor rosszabb, mint maga a betegség. Ez a háború bizony még vesztésre áll... – mondják a manapság legelterjedtebben használt terápiás módszerek ellenzői.

       Ezzel persze nem azt akarjuk állítani, hogy ne születnének győzelmek... Ám a rák ellen évtizedek óta lelkesen vívott háború sajnos kevés tényleges előrehaladást produkált. Valójában talán még romlott is a helyzet 1971. december 23. óta, amikor Nixon elnök aláírta az Országos Rákellenes Cselekvési Programot (National Cancer Act), hadat üzenve a rákbetegségnek. Az ellenszer meglelését akkor az ezredfordulóra ígérték. 23 év telt már el azóta, dollárok milliárdjait költötték el kutatásra, mégis milliók haltak és halnak meg még mindig rákban, s igazi terápiás áttörést jelentő újdonság még nem bukkant föl. Vesztésre állnánk hát ebben a háborúban? A bíráló hangok mindenekelőtt a riasztó statisztikai adatokra hivatkoznak. Ralph W. Moss, a Rákipar (The Cancer Industry) című könyv szerzője, valamint dr. Samuel Epstein professzor, a University of Illinois egyetem foglalkozási és környezeti ártalmak és betegségek tanszékének vezetője a következőket tartotta fontosnak a közvélemény elé tárni:

        „Manapság átlagosan minden harmadik amerikai állampolgár betegszik meg rákban, és minden negyedik ebben a betegségben hal meg. Utóbbiak száma tavaly 500 000 volt. 1950 óta a rák előfordulási gyakorisága átlagosan 40%-kal lett nagyobb. Az emlőrák, valamint férfiaknál a prosztata- és vastagbélrák 60%-kal, a gyerekek közt jelentkező rákbetegség 30%-kal vált gyakoribbá. A rák ritkább formáinak száma megduplázódott. Az előrehaladott állapotban észlelt rosszindulatú daganatok gyógyulási aránya 1971 óta jószerivel változatlan maradt. Például a nem lokalizált emlőrák 5 éves túlélési aránya továbbra is mindössze 18%.

        No de mi a helyzet a beígért új „ellenszerekkel", mint amilyen a Taxol vagy a géntechnológia? Vagy emlékszik még az annak idején emlegetett rákellenes védőoltás ígéretére? Esetleg ismerősen cseng még az interferon szó, ami a 70-es években az ügyeletes csodaszer szerepét töltötte be? Valójában nemigen akad manapság olyan kutató, aki komolyan hiszi, hogy munkája eredményeként hamarosan megszületik az ígért ellenszer. Pedig évről évre hatalmas összegeket irányítunk állami pénzekből a témával foglalkozó hivatalnokokhoz és kutatókhoz!”

       Nos, a rákellenes háború tábornokai kétségtelenül sokkal gazdagabbá váltak. Hadseregük létszáma megnőtt, arzenáljuk pedig exponenciálisan nagyobbá vált. Továbbra sem kérdőjelezheti meg senki egyeduralmukat és hatalmukat arra vonatkozólag, hogy miként, milyen eszközökkel folyjon tovább ez a háború, bármit is találjanak ők arra alkalmasnak. Az intézményesített gyógyászat vezetőinek akkora hatalmuk van, hogy a jelek szerint könnyedén el tudnak zavarni mindenkit, akik olyan újszerű megközelítéssel vagy ellenszerrel állnak elő, amelyek nem felelnek meg az általuk „hitelt érdemlő” módszerre vonatkozó kritériumoknak. Ezek a kritériumok viszont oly bonyolultak és költségesek, hogy gyakorlatilag kizárólag a hatalmas gyógyszervegyészeti konszerneket és biotechnológiai nagyvállalatokat hagyják labdába rúgni.

       Az intézményesített gyógyászat legélesebb hangú bírálói még azt is feltételezik, hogy az valójában egy nagy összeesküvés részese, amelynek célja sok milliárd dolláros bevétel biztosítása a mit sem sejtő rákbetegek szenvedése árán. Szerintük az intézményesített gyógyászat jelenleg olyan elképesztően hatalmas profitot tesz zsebre a rák áldozatainak kezeléséből, hogy emiatt valójában nem is áll szándékukban végleges megoldást jelentő szert találni. Ezen bírálók szerint ugyanis a rák igazán hatékony gyógymódjának felfedezése hatására egyszerre elapadna az eddig bőségesen hozzájuk áradó pénzfolyam, valamint azok a dollármilliárdok is semmivé foszlanának, amelyeket eddig a drága műtéti és egyéb terápiás beavatkozásokért kaptak. A bírálók azzal is alátámasztották vádjaikat, hogy föltárták a szorosan összefonódó érdekeket az intézményesített gyógyászat szakmai és pénzügyi vezetői között.

       Persze, tisztességtelen és téves lenne több tízezer, legtöbb esetben hivatástudattól is áthatott orvosra ráfogni, hogy kapzsi módon igyekeznek hasznot húzni a szerencsétlen rákbetegekből. Kétségtelen, hogy rengeteg egészségügyi szakember szentelte és szenteli egész életét ezen pusztító betegség felszámolásának.

       Továbbra is kérdés azonban, hogy a kutatók nagy száma és az elköltött dollármilliárdok ellenére miért oly csöppnyi csupán az előrelépés? A számok nem hazudnak! Lehetséges lenne, hogy a rákbetegség megoldásának kulcsa esetleg valahol egészen máshol található? Messze az áhítattal tisztelt kutatóközpontok laboratóriumaitól, a „csúcskórházaktól” és híres klinikáktól, s a modern technika vallásos hódolattal szemlélt vívmányaitól? Lehetséges lenne, hogy a megoldás mindvégig a közelünkben volt, szerényen meghúzódva a bőkezű anyatermészet többi csodás, varázslatos, de mégis valódi gyógyító erői között?

*

       Ez a könyv az Essiac elnevezésű rákellenes szer létrejöttének drámai történetét mondja el. Olyan, a manapság alkalmazottaktól merőben különböző kezelési módról szól, amelyik egyszerre egyszerű, olcsó, nagyon hatékony és természetes, amelynek gyakorlatilag nincs mellékhatása, és bárki számára elérhető. Olyan kezelési módról olvashatunk majd, amely a rákban megbetegedettek ezreinek állította vissza az egészségét, azoknak, akiknek zöménél a helyzetet orvosuk már teljesen reménytelennek nyilvánította.

       A történet olvasása közben fontos, hogy soha ne várjuk el a nyilvánvalót! A könyvből egyértelműen látni fogja, hogy az intézményesített gyógyászat lázasan igyekezett megakadályozni azt, hogy az Essiac a rákbetegség elfogadott kezelési módjává válhasson. A intézményesített gyógyászat bírálói szemében az Essiac története bizonyára újabb adalékként fog szolgálni a nagy összeesküvés meglétének bizonyítására.

       Mélyebbre tekintve azonban még többről van szó. Az Essiac története valójában két, egymástól gyökeresen eltérő emberi hozzáállásnak is a példája. Az egyik oldalon állnak azok, akik saját, többnyire előítéletektől terhes, tekintélytiszteletet követelő véleményüket tartják az egyetlen lehetséges valóságnak, amit aztán körömszakadtukig védenek. A másik oldalon azok a merészen új, haladó szellemű, bátor, nyílt gondolkodású, elfogulatlan, ezért sokszor eretneknek tartott emberi elmék sorakoznak, akik ugyanazokat a kérdéseket más szemszögből szemlélve is szeretnék látni és láttatni. Ez a történet nem új keletű, hiszen szinte egyidős az emberiséggel. Megtalálható Szókratész és Galilei perében, a szálemi boszorkányok üldözésben, illetve napjainkban például az FDA, az amerikai élelmiszer- és gyógyszerhatóság „természetes” gyógymódok elleni hadjáratában. Mindenki nagy kockázatot vállal, aki szembe mer fordulni korának kollektív hitrendszerével, még ha aztán idővel ki is derül, hogy az igazság általában az ő oldalukon állt. Ez a konfliktus mindig is létezni fog. Nem azért, mintha minden hatalmon lévő, intézményesített rendszer eredendően gonosz lenne, hanem azért, mert minden hatalom azért jön létre, hogy fönntartsa a status quót, a pillanatnyi állapotot. A legtöbb ember, s különösen a tekintéllyel rendelkező hatalmasságok, nem kedvelik, ha valaki ébresztőt fúj nekik. Az illúziók lerombolása nagyon veszélyes tett.

       Az intézményesített gyógyászat vezetői nem különböznek más, szintén hatalmi pozícióban lévő emberektől. Egyrészt „védelmezniük” kell a közösséget mindentől, ami hitük szerint annak árthat, esetükben tehát a „kuruzslástól”. Másrészt meg kell védeniük értékes, kollektív hitrendszerüket, az úgynevezett „modern orvostudományt".

       Következzék hát az Essiac története, ami részben egy ősi eredetű gyógynövénykészítmény története, ám részben olyan rendkívüli embereké, akik sokak hasznára tudták fordítani ezt a csodálatos szert, s így dacolni tudtak – s mind a mai napig dacolnak – a rákbetegség „intézményesített” lefolyásával. Reméljük, hogy győzelmeik lelkesítőleg hatnak majd az olvasóra, hogy mindig elfogulatlanul és nyíltan gondolkozva keresse az igazságot.

*

A szerző és az amerikai alternatív kezelési módokról tájékoztatást nyújtó információs hálózat (Alternative Treatment Information Network) megjegyzése

       Sokat írtak már az Essiacról, amely írások egy része zavaros és ellentmondásos. Több, mint 60 évnyi kanadai előtörténete során számos újság és folyóirat foglalkozott vele részletesen mint bámulatra méltó hatásfokú, természetes eredetű, rákellenes kezelési móddal. Több könyvet is megjelentettek már róla, szerepelt rádió- és tévéadásokban, sőt, videofelvétel is kapható, melynek célja az Essiac eredeti összetételének és elkészítési módjának bemutatása. Kanadában tehát eléggé közismert, a világ más részein azonban mégis alig hallottak róla.

       Lehet, hogy ebben az az elhallgatásra törő, feltételezett összeesküvés is közrejátszott, ami által az intézményesített gyógyászat az Egyesült Államokban el akarja érni, hogy az Essiackal kapcsolatos ismeretek ne juthassanak el az emberekhez? Talán igen, talán nem. Akár így lenne, akár másképp, mindenesetre mindeddig nem zárták be a nyomdáinkat, sőt, e könyv példányai közül sem koboztak el még egyetlenegyet sem. Nem tartjuk valószínűnek, hogy ez megtörténhessen, bár lehet, hogy a mű elolvasása után egyesek erről mást gondolnak majd.

       Vajon valóban az Essiac lenne a rák igazi ellenszere? Erre csak azt felelhetjük, hogy a könyvben olvasható valamennyi információ legjobb tudomásunk szerint igaz. Nagyon alaposan utánajártunk valamennyi elérhető adatnak, ami az Essiacról e műben megtalálható. Gyakorlatilag mindennek, ami valaha megjelent róla nyomtatásban. Meginterjúvoltunk számos olyan embert, akik magukat Essiackal kezelték, és azt állítják, hogy ennek hatására a rák végstádiumából gyógyultak meg. Legjobb képességeink szerint igyekeztünk kiszűrni minden bizonytalanságot, hogy elválasszuk az igazat a képzelgéstől, a valós tényeket a fantázia szüleményeitől. A könyvben olvasható információ életmentő hatású lehet. Kérjük, gondosan és figyelmesen olvassa el ezt a beszámolót!

 FONTOS FIGYELMEZTETÉS!

       Ha Önnek – úgy is, mint az itt található tájékoztatások és ismeretek esetleges fölhasználójának – szakvéleményre, betegségmegállapító diagnózisra, vagy bármilyen más olyan segítségre lenne igénye, ami az egészségével kapcsolatos, akkor e mű kiadója is azt javasolja, hogy az illető mindenekelőtt feltétlenül forduljon szaktanácsért orvosához, illetve kellően jártas, erre fölhatalmazott, képzett, egészségügyi szakemberhez! Mivel jelen kiadvány megírásának és megjelentetésének kizárólagos célja csupán közhasznú ismeretek közlése, ezért semmi esetre sem szabad azt akként értelmezni és használni, mintha valamiféle alternatív terápiát kívánna nyújtani, vagy mintha bármi módon helyettesíteni tudná vagy akarná az orvosi tanácsot, illetve a  szakszerű egészségügyi ellátást! Jóllehet, az olvasónak mindenkor jogában áll a szabad választás, hogy önmagát illetően saját elhatározása alapján és saját tetszése szerint döntsön, ám az itt közölt ismeretek egyike sem értelmezhető úgy, mintha az gyógykezelés gyakorlása vagy valamilyen gyógyító célú eljárás lenne!

Első rész

Rene nővér korszaka

1922–1978

       A „természetes” rákellenes szerek krónikájában az Essiac önálló fejezetet jelent. Az Essiac eredeti kifejlesztője, Rene Caisse, a rákbetegség végstádiumában járó betegek ezreit kezelte sikerrel több, mint 50 éven át, dacolva a hatóságokkal. Mindezt úgy, hogy közben egyetlen fillér fizetséget nem kért, és soha nem próbált hasznot húzni rendkívüli felfedezéséből. Ezek a tények már önmagukban is ugyancsak komoly figyelmet érdemelnek. Ha szemügyre vesszük a manapság föllelhető alternatív rákkezelési módszereket, ugyancsak eltérő képet látunk... Renének mesés összegeket kínáltak a készítmény receptjéért, mégis szilárdan ellen tudott állni, és nemet mondott. Hogy bölcsen cselekedett-e, azt döntse el Ön, kedves olvasó!

       A felfedezés

       1922-ben Rene Caisse főnővérként dolgozott a Gondviselés Nővérei (Sisters of Providence) kórházban, amely akkor Haileybury városában, Kanada Ontario államában működött. 33 éves volt, s egy tipikus katolikus nagycsalád tagja, 10 testvérrel. Éles eszű nő volt, aki teljesen a hivatásának szentelte magát. Egyik este, ellenőrző körútján, megakadt a pillantása egy idősebb nőbetegen, akinek a mellén furcsa heget lehetett látni. Rene nővér szokatlanul erős késztetést érzett arra, hogy kiderítse az elváltozás eredetét. Az ekkor hallottak aztán alapvetően meghatározták Rene egész további életének alakulását.

       A beteg hölgy elmesélte, hogy több, mint 20 évvel azelőtt vándorolt ki Angliából Kanadába, hogy csatlakozzon férjéhez, aki Ontario északi részén ásványi kincsek fölkutatásával foglalkozott. Távoli táborhelyük az ojibwa indiánok földjén állt.

       Kevéssel odaérkezte után az asszony mellében kemény csomó keletkezett. Szerencsére addigra már elég jó barátságba keveredtek a helyi indiánok egyik öreg „gyógyítójával”, így mindjárt be is számoltak neki az ijesztő tünetről. Az öreg indián nyugodtan konstatálta az elváltozást, s fölajánlotta segítségét. Azt mondta, van erre egy olyan gyógyír, amit még a Kegyes Ősapák hagyományoztak rájuk. „Szent ital ez, mely megtisztítja a testét, s ismét harmóniába hozza azt a Nagy Szellemmel” – biztatta őket a vén javasember. Az asszony és férje szépen megköszönték a kedves fölajánlást, ám, mivel olyan kultúrkörből származtak, amelyben az indián gyógykotyvalékok fogyasztását jobbára csak babonának tekintik, ezért udvariasan kitértek a fölkínált segítség elől. Torontóba utaztak, ahol félelmük beigazolódott. – Rák – mondta az orvos –, az egész emlőt azonnal le kell operálni.

       A szakorvos közlése szó szerint mellbevágó hírként hatott a fiatal párra. Mivel az asszony épp az idő tájt veszítette el egyik kedves barátnőjét, aki ugyanilyen műtéten esett át, s mivel anyagi helyzetük se nagyon engedte volna meg a drága műtétet és az azt követő kórházi kezelést, ezért elköszöntek a torontói sebésztől. Emlékezve öreg indián barátjuk biztató pillantására és felejthetetlenül kedves, bátorító szavaira, az asszony végül is úgy döntött, hogy félretéve a modern civilizáció iránt táplált feltétlen bizalmát, mégis inkább visszatér a vadonba, s kipróbálja az indián varázsszert.

       Az öreg indián kellemes ízű gyógyteát adott neki, amiből naponta kétszer kellett innia, egészen addig, amíg teste ismét „összhangba kerül a Nagy Szellemmel.” Az idős bennszülött a gyógytea elkészítésének titkait is elmondta az asszonynak.

       Rene nővér 20 évvel ezután látta az asszony emlőjét, s noha azon heget meg lehetett figyelni, ráknak nyoma sem volt! Rene megkérdezte a gyógytea receptjét:

        „Nagyon érdekelt az eset, és tüstént le is jegyeztem az általa használt gyógynövények nevét. Tudva tudván, hogy rák esetén az idő tájt az orvosok többnyire csak tehetetlenül széttárták a karjukat, először arra gondoltam, hogy jól jöhet még ez a recept, ha esetleg rosszindulatú daganatom támadna.”

       Két évvel később adódott először alkalom, hogy Rene is kipróbálhassa a főzetet, igaz, nem önmagán. Legkedvesebb nagynénje, Mireza megbetegedett. Gyógyíthatatlan gyomor- és májrákot állapítottak meg nála. Saját kórházi tapasztalatából Rene jól ismerte az ilyen esetekben várható tüneteket és a végső kimenetelt, hiszen szinte naponta ápolt szenvedő, agonizáló rákbetegeket. Jól ismerte a modern orvostudomány akkoriban legkorszerűbb rákellenes kezelési módszereit is, köztük a rádiumkezelést, az akkortájt „áttörésnek” tartott terápiát, s az ennek következtében kialakult égett és roncsolódott testszöveteket. A kezelés mellékhatása nemegyszer a pokoli fájdalmakkal járó kínhalál volt.

       Rene ezért megkérdezte nagynénje kezelőorvosát, dr. R. O. Fischert, hogy megpróbálkozhat-e az öreg indián gyógyteájával. Fischer doktor ugyan erősen kételkedett a gyógynövényfőzet hatásában, de mivel bevallotta, hogy a betegség ezen késői stádiumában már semmit sem tud tenni, ezért hozzájárult a próbálkozáshoz.

       Két hónapon át naponta alkalmazott gyógyteás kezelés hatására a nagynéni jobban lett. Sokkal jobban. Olyannyira, hogy utána még további húsz esztendeig élt.

       Talán fölösleges mondani, hogy ez a váratlan gyógyulás mennyire meglepte Rene nővért és Fischer doktort. Rene, aki ekkoriban édesanyjával élt Torontóban, és a már nem annyira szkeptikus Fischer doktor elhatározta, hogy más, a rák végstádiumában járó szenvedőkön is kipróbálják a főzetet. Ezeknél a betegeknél is bámulatos javulás mutatkozott! Mindennek persze hamar híre kerekedett.

       A korai esztendők

       A húszas években – s talán ma is... – a „valódi” orvostudomány hatékonyabbnak tartotta az injekció formájában adott gyógyszert. Rene és dr. Fischer is úgy gondolta, hogy ha a szájon át bevitt ősi indián itallal ekkora eredményeket sikerült elérni, akkor valószínűleg még nagyobb hatást tapasztalnak majd, ha azt injekció formájában adják be a betegnek.

       Az első páciens, aki ilyen injekciót kapott, New York állam Lyons nevű városából érkezett, s nyelv- és gégerákban szenvedett. Dr. Fischer közreműködésével Rene a gyógyfűfőzetet közvetlenül a beteg nyelvébe fecskendezte be. A beteg reakciója ugyancsak nyugtalanító volt. Leküzdhetetlen remegés vett rajta erőt, s nyelve akkorára dagadt, hogy faspatulával kellett lenyomni, nehogy megfulladjon. Mintegy húsz percen belül azonban a remegés és a duzzanat is alábbhagyott. A beteg, aki több injekciót nem kapott – nem is kért... –, utólag arról számolt be, hogy rákos daganatának növekedése megállt, s képes volt „még egy ideig kellemes életet élni.”

       Rene és Fischer doktor biztatónak ítélte az eredményt, ám nyilvánvaló volt számukra, hogy alapos vizsgálatokra van szükség, mielőtt újabb injekciót adhatnak beteg embernek.

       Laboratóriummá alakították Rene édesanyjának torontóbeli, a Parkside úton álló házában az alagsort, s ott Fischer doktor állatkísérletekbe kezdett. Emberi ráksejtekkel betegített meg egereket. Rene így ír erről:

        „Jó két évbe telt, amíg dr. Fischer és jómagam kikísérleteztük, hogy melyek azok az összetevők, amelyeket bőr alá lehet fecskendezni anélkül, hogy az injekció heves választüneteket váltana ki, s kizárásos alapon megtaláltuk azokat az összetevőket, amelyek közvetlenül tudták fékezni a daganatok növekedését. Rá kellett azonban jönnöm, hogy a többi, injekcióban be nem adható komponensre is szükség van ahhoz, hogy a betegség miatt elhalt, illetve érintett szövetek is eltűnjenek. Ezért a legjobb eredményeket akkor tudtam elérni, ha egyszerre alkalmaztam a rosszindulatú sejtek elpusztítását célzó injekciót és a vértisztító hatású, szájon át adagolható főzetet.”

       A kezdeti tökéletesítés eme időszakában történt meg az ősi indián szer elkeresztelése is. Az Essiac nevet választották, ami egyszerűen Rene Caisse  vezetéknevének megfordításából ered.

       Az egészségügyi hatóságokat hidegen hagyták az eredmények

       Egyre több orvos hallott Fischer doktortól a meglepő eredményekről, s ezért reménytelen állapotú betegeiket elkezdték Renéhez küldözgetni. Egy 80 éves férfi például, J. Smith, arcán vérző, rosszindulatú daganattal jelentkezett a nővérnél. A kezelés megkezdése után 24 órával a tumor vérzése elállt, majd pár további Essiac-kezelés nyomán a daganat mérete is szembetűnő csökkenésnek indult, s a beteg arcán éktelenkedő nagy lyukak feltöltődtek és begyógyultak.

       Egyre több, orvosaik által már reménytelennek ítélt páciens jelentkezett Renénél, kezelőorvosa javaslatára. A döbbenetes eredmények láttán – sok, korábban már a rák végstádiumában járó betegük meggyógyult az Essiactól – ez a nyolctagú orvoscsoport petíciót intézett az ottawai Egészségügyi Minisztériumhoz, amiben azt indítványozták, hogy Rene nővér korszakalkotó felfedezésének korrekt kivizsgálásához biztosítson az állam megfelelő körülményeket.

       Részlet a beadványból:

„Alulírottak úgy véljük, hogy R. M. Caisse nővér által alkalmazott rákkezelési módszer veszélytelen, megszünteti a fájdalmat, csökkenti a rákos daganat méretét, és reménytelen esetekben meghosszabbítja a beteg életét.”

       A hatóság az eredmények hallatán nem hatódott meg, viszont letartóztatási paranccsal azonnal kiküldött két orvost Renéhez. Rene így emlékezik meg erről:

        „Amikor megérkezvén azt látták, hogy Toronto kilenc legkiválóbb orvosával dolgozom, s hallották véleményüket, nem tartóztattak le. Sőt, egyikük, dr. W. C. Arnold érdeklődése annyira föltámadt, hogy elintézte, hogy egérkísérleteket folytathassak a Christie utcai kórház laboratóriumában, dr. Norichcsel és dr. Locheeddel. Itt az egereket Rous-szarkómával betegítettük meg. A beteg egereket az Essiac segítségével 52 napig sikerült életben tartanunk, ami minden korábbi próbálkozásnál hosszabb időtartamot jelentett.”

       Ez volt hát Rene első tapasztalata az egészségügyi hatósággal. De nem az utolsó... Korábban el sem tudta volna képzelni, hogy bárki megkérdőjelez majd egy olyan rákkezelésre kialakított módszert, ami teljesen biztonságos és nyilvánvalóan hatásos. Főleg olyan orvosokról nem tételezett volna föl ilyesmit, akik pontosan tudták, milyen nehéz a rákot meggyógyítani, s akikkel kapcsolatban mindeddig szilárdan hitte, hogy valóban meg akarják gyógyítani betegeiket. Most viszont rájöhetett, hogy a hivatalos egészségügy más dolgokban is érdekelt, nem csupán a betegek gyógyításában. Első csatáját ugyan megnyerte Rene, de maga a háború ezzel még korántsem ért véget.

*

       Ebben az időszakban Rene teljesen beletemetkezett a rákos betegek kezelésébe. Amikor édesanyja visszaköltözött Bracebridge városába, ő maga továbbra is Torontóban maradt. Föladta ápolónői állását, lakást bérelt a Sherbourne utcában, s ott fogadta a betegeket. Nap mint nap általában harmincnál is többen jelentkeztek nála, hosszú sorban várakozva a lakás ajtaja előtt.

       A többi, környékbeli lakásbérlőt ez persze nem töltötte el boldogsággal. Valamennyi szomszéd szörnyülködött. Kifogásolták, hogy túl sok ember és autó jár az amúgy csendes, fasorral szegélyezett utcájukban. Panaszt tettek. Rene ezért elköltözött. Egy jóval szegényesebb városnegyedbe kényszerült, mert az általa nyújtott kezelésekért nem kért pénzt, így csupán a betegek – többnyire elég szerény – adományaira támaszkodhatott. Ontario Peterborough nevű városrészében talált végül egy alkalmasnak ígérkező kis házat, s oda be is költözött. Egyik első látogatója egy fölfegyverzett rendőr volt, aki letartóztatási paranccsal csengetett be hozzá.

        „Épphogy berendezkedtem, amikor egy szép napon, úgy reggel nyolc körül, egyszer csak csöngettek. Egy férfi állt az ajtóban, s azért jött, hogy kuruzslás miatt letartóztasson. Mivel birtokomban volt két levél az Egészségügyi Mininisztériumtól, illetve az orvosi kamarától, amelyekben az állt, hogy egészen addig nem fognak beleavatkozni a tevékenységembe, amíg az általam nyújtott kezelésekért nem számítok fel tiszteletdíjat, ezért nem voltam fölkészülve ilyen támadásra. Kis türelmet kértem, s fölmentem felöltözni, mialatt korai látogatóm a földszinti asztal mellé letelepedve áttanulmányozta az említett dokumentumokat. Mire útra készen lementem hozzá, közölte, hogy nem tartóztat le, hanem visszamegy főnökéhez, dr. R. T. Noble-hoz, az orvosi kamara egyik vezetőjéhez, s megbeszéli vele az ügyemet.

        Ugyancsak megijedtem. Féltem ugyanis, hogy akármikor megismétlődhet az eset, ezért telefonon kihallgatást kértem az egészségügyi minisztertől, dr. J. M. Robbtól. A megbeszélésre néhány volt betegem és olyan orvosok is elkísértek, akikkel korábban már jó együttműködést tudtunk kialakítani. Dr. Robb újra megerősítette, hogy a jövőben nem fognak háborgatni, ha továbbra sem számítok fel díjat az általam nyújtott kezelésekért, s ha minden egyes páciensem orvosa által írt levéllel igazolja, hogy rákban szenved.”

       Figyeljük meg, hogy a hangsúly a kezelésért történő pénzkérésen van. Ezek szerint ez csak azon egészségügyi szekemberek kiváltsága, akik még ennél is jobb és hatásosabb rákellenes kezeléssel tudtak volna előhozakodni?

       Klinika születik

       Rene sikereinek a híre továbbra is gyorsan terjedt. Már az újságok is kezdtek foglalkozni a témával. Az első komolyabb cikk 1932-ben jelent meg a Toronto Starban. Rene egyre híresebb lett, ami viszont idegesítette a hatóságot.

       Az újságcikk megjelenését követően Renét szinte elárasztotta a rengeteg segítségkérő levél. Számos üzleti ajánlatot is kapott. Egy torontói üzletember, Ernest H. Ashley, az általa küldött szerződéstervezetben odáig ment el, hogy saját klinikát, egyszeri 20 ezer dollárt, plusz évi 1000 dollárt ígért Rene nővérnek, továbbá még 100 ezer dollárnyi értékű működő tőkét is a létrehozandó közös vállalat számára. Cserében „csupán” Rene minden idevonatkozó jogának átruházását, illetve a szer receptjét kérte volna.

       1932-ben ezek nagyon komoly összeget jelentettek, Rene mégis elutasította az ajánlatot. Ahogy majd a későbbiekből is egyértelműen kiviláglik, Renét sohasem az anyagi haszon érdekelte. Számára az elsődleges szempont az volt, hogy miként menthet meg minél több beteget, s a pénzígéretek ettől soha nem tudták eltántorítani.

       Tovább folytatta a betegek kezelését. 1933. június 17-én levelet kapott az egészségügyi miniszterhelyettestől, aki megírta, hogy kizárólag jót hallott Rene munkásságáról, és szeretné meglátogatni, hogy bővebben informálódjon a módszerről.

       Körülbelül ekkor történt, hogy dr. A. F. Bastedo orvos Bracebridge-ből Renéhez küldte kezelésre az általa már gyógyíthatatlannak tartott, bélrákos betegét. Amikor az Essiac-kezelés hatására a páciens meggyógyult, Bastedo doktort annyira lenyűgözte az eredmény, hogy rávette Bracebridge önkormányzatát, hogy városukban az adótartozás fejében nemrég újra köztulajdonba került British Lion nevű szállodát bocsássák Rene rendelkezésére, egy új rákklinika és rendelőintézet céljaira. Íme Rene feljegyzései az eseményről:

        „A polgármesterrel az élen valamennyien módfelett lelkesnek mutatkoztak. Segítségükkel, valamint rokonok, barátok és hálás betegek támogatását is igénybe véve végül be tudtam rendezni a házban egy rendelőt, hozzá házi patikát, várószobát, valamint öt kezelőhelyiséget. Csaknem nyolc esztendeig dolgoztam aztán ebben az épületben, amelynek homlokzatán mindvégig a RÁKKLINIKA fölirat állt”.

       Ez az intézet 1934-ben nyitotta meg kapuit, és szinte az első perctől fogva hatalmas forgalma volt. A reménytelenek menedékévé vált, az utolsó lehetőség áhított oázisává. Egy országos kanadai lap így festi le a helyszínt:

        „A Dominion utca leginkább a közismert lourdes-i szentély csodaváró hangulatát idézi, ahol a bizalommal eltelt zarándokok egy új élet lehetőségét remélik meglelni. A környéken minden talpalatnyi hely foglalt, egymást érik a parkoló kocsik. A legkülönbözőbb származású és társadalmi helyzetű emberek itt egyenlőkként és türelmesen várnak sorukra, hogy bejuthassanak a piros téglás épületbe. Egyesek a maguk lábán érkeznek, másokat kísérőik hoznak és emelnek egyre feljebb a lépcsőn, ahogy lassan halad előre a hosszú emberkígyó.

        Időnként egy-egy hangosan szirénázó mentőkocsi is befut. Kénytelen a második sorban megállva várakozni, amíg Rene nővér lesiet a lépcsőn, hogy ellássa a hordágyhoz kötött, házhoz hozott pácienst. Minden esetben egy okleveles orvos is segédkezik Rene mellett, míg ő maga injekciós tűvel és fecskendővel fölszerelkezve napról napra a jelentkezők tucatjait kezeli végig.”

       Alighogy megnyílt az új rákrendelő, Renének személyes érdekében is föl kellett vennie a harcot ezzel a végzetesnek tartott kórral. 72 éves édesanyjánál ugyanis operálhatatlan májrákot állapítottak meg az orvosok. Ontario állam leghíresebb specialistája, dr. Roscoe Graham is csak megerősíteni tudta a végzetes diagnózist, s közölte, hogy az idős hölgynek bizony már csak napjai lehetnek hátra, mert mája már csak „csomós massza”. Rene mindebből semmit sem közölt édesanyjával, ám naponta Essiac injekciót adott neki, mondván, hogy az az orvos által javasolt erősítőszer. Rene így ír erről:

        „Hogy rövidre fogjam a hosszú történetet, a kezelést követően édesanyám annyira helyrejött, hogy csak hosszú évekkel később, a 90. születésnapja után hunyt el, akkor is csendesen, fájdalom nélkül. Megfáradt szíve mondta föl végül a szolgálatot. Az a 18 esztendő többlet, amit így az Essiac segítségével édesanyámnak adhattam, minden nehézségért kárpótolt. Erőt adott annak az üldöztetésnek az elviseléséhez is, amiben az egészségügy hivatalnokai részéről bőven akadt részem.”

       Fáradhatatlan munkájának eredményeként olyan gyönyörű sikerek születtek, hogy hatására támogatói újabb folyamodványt írtak. Több ezer aláíró követelte az egészségügyi minisztertől, dr. J. A. Faulknertől, hogy támogassák Rene munkáját. Kilenc neves kanadai orvos is petíciót írt a miniszterhez, amelyben sürgették, hogy tegyék a szert elérhetővé minden rákbeteg számára, és a felfedezést kanadai tudományos sikerként könyveltessék el a világgal.

       A kérvény kézhez kapását követően dr. Faulkner késlekedés nélkül kapcsolatba lépett Sir Frederick Bantinggel, korának egyik világszerte elismert orvosi szaktekintélyével, aki a cukorbetegség gyógyszerének, az inzulinnak a felfedezője. Banting doktort nagyon érdekelte az Essiac. Egy nőbetege kapcsán már 1925-ben értesült a szer létezéséről. Páciense ugyanis egyszerre szenvedett cukorbetegségben és bélrákban. Az asszony kezelőorvosa, J. A. McInnis, azt javasolta, hogy az Essiac-kezelés idejére hagyja ki az inzulint, mert a két szer együttes alkalmazása problémát okozhat. (Nem okozott volna.)

       Sőt, miután az illető hölgy az Essiac-kezelést követően sikeresen kigyógyult a rákból, már inzulinra sem volt szüksége többé, mert időközben a cukorbetegsége is elmúlt! Amikor Bantingnekelmesélték a történteket, utánajárt a különös esetnek, s arra a következtetésre jutott, hogy az Essiac valahogyan „normális működésre ösztönözte a hasnyálmirigyet, s ily módon meggyógyította a cukorbetegséget.” Hogy Banting doktor ekkor – tehát megtudva, hogy az Essiac nemcsak a rákot, hanem a cukorbajt is meggyógyította – miért nem tett semmit, azt nem tudjuk.

       Ekkor azonban, két évvel a meglepő eset után, már tett valamit. Áttanulmányozva az Essiacnak tulajdonítható számtalan gyógyulást, az eredmények oly nagy hatást gyakoroltak rá, hogy meghívta híres intézetébe Renét, s fölajánlotta, hogy ott – az ő irányítása alatt – tudományos kutatásokat folytasson. Rene így idézi a világhírű Banting szavait:

        „Kedves Caisse kisasszony! Ha azt ugyan nem is állíthatom, hogy Ön megtalálta a rákbetegség ellenszerét, a bizonyítékok alapján azonban annyi bizonyos, hogy módszere többet segít a rákban szenvedőknek, mint ma bármi egyéb a világon.”

       Rene számos híve azonban hiába tartotta igazi áttörésnek és megragadandó, óriási lehetőségnek ezt a meghívást, az emberbarát nővérnek egy dolog nagyon nem tetszett. A kísérleteket ugyanis először kizárólag állatokon kellett volna elvégezni, s ez azt jelentette volna, hogy klinikáján hosszú időre föl kellett volna függeszteni a gyógyító munkát. Félbe kellett volna tehát szakítania legfontosabbnak tartott küldetésének teljesítését, az emberéletek mentését, csak azért, hogy megkísérelje újra bebizonyítani a „tudományos világnak”, hogy az Essiac valóban hatásos.

       Rene úgy vélte, hogy egereken ezt a bizonyítást ő már elvégezte! Ráadásul betegei, amikor hírét vették, hogy Rene esetleg torontóba költözik, megrémültek. „Képes lenne itt hagyni minket?” – kérdezték tőle. Orvos barátai ugyanakkor azt javasolták, hogy ragadja nyakon ezt a „hihetetlen” lehetőséget, és Banting segítségével tegye világszerte elfogadottá az Essiacot.

       Rene végül is nemet mondott Bantingnek. Magyarázata egyszerű volt: túl sok beteg halna meg, amíg ő az intézményesített egészségügynek bebizonyítja, hogy az Essiac életeket menthet meg. Ezzel a döntésével számos orvos támogatóját megdöbbentette. Nem értették meg, hogy  Rene értékrendjében a minél több emberi élet minél előbbi megmentése állt az első helyen. Tudta, hogy ehhez a szer a kezében van, s felfogása szerint annak hatékonyságát már nem kellett tovább bizonygatni. Döntését szíve diktálta. S bár az indok talán naivnak nevezhető, ám mindenképpen tiszteletre méltónak is.

       A következő sorokat dr. Banting írta Renének, 1936. augusztus 11-i keltezéssel:

        „Azt hiszem, később még bánni fogja, hogy nem fogadta el laboratóriumunk meghívását. Ha a jövőben mégis meggondolná magát, és úgy határozna, hogy bele akar fogni a korábbiakban már kialakított kezelési módszere komoly kutatásába, akkor dr. Faulkner és jómagam is szívesen újra elővesszük az ügyet.”

       Rene nővér tehát Bracebridge-ben maradt, hogy ott segítsen a bajbajutottakon. Odaadó, áldozatos munkáját számos, egészen elképesztő eredmény kísérte.

       Ezek közé sorolható például Tony Baziuk vasutas esete, aki előzetesen már rádiumos kezelést is kapott rosszindulatú ajakrákjára. Kezelőorvosa, a kanadai Ontario állambeli Londonban élő dr. McNeill írásban is igazolta az ajakrákdiagnózist, ami egyébként amúgy ránézésre is több, mint nyilvánvaló volt. A rádiumkezelés ellenére ugyanis Tony szája széle ekkor már akkorára duzzadt, hogy maga is állandóan szemmel tarthatta daganatát, ha elnézett saját orrhegye előtt. Eközben iszonyú fájdalmak is kínozták, alig tudott enni, és képtelen volt feladatait ellátni. Munkatársai adták végül össze neki az útravalót, hogy eljuthasson Rene rendelésére.

       Rene így ír róla:

       „Látványnak is borzasztó volt, annyira eltorzította arcát a daganat.”

       Tony már az első injekció után megkönnyebbült. Alig hat hónapra rá visszatérhetett a munkájához, ahol saját szavaival szólva:

        „Egy embernek való mennyiséget ettem, három emberre való munkát végeztem, s – amikor hazamentem – úgy aludtam, mint egy csecsemő.”

       Tony az eset után még 40 évet élt.

       May Handerson 1977-ben ekként számolt be arról a kezelésről, amit évtizedekkel korábban, még 1937-ben kapott Rene Bracebridge-beli klinikáján:

        „Otthonról lehetőleg hajnalban keltünk útra, hogy jókor bejussunk Bracebridge-be. Érdemes volt korán érkezni, mert a klinika mindennap zsúfolásig megtelt betegekkel. Azon igyekeztünk, hogy ebédidőre lehetőleg már túljussunk a napi kezelésen, hogy aztán még Bracebridge-ben bekapjunk pár falatot, mielőtt újra útnak indultunk volna hazafelé. Maga az injekció és a gyógytea fölhajtása alig pár percig tartott. A hosszas várakozás közben a betegek rendszerint tapasztalatokat cseréltek, beszámoltunk egymásnak az elért javulásról.”

       Amikor May Henderson Rene rendelésére kezdett járni, addigra már mindkét mellében rosszindulatú daganat alakult ki, ami miatt orvosa az emlők eltávolítását javasolta. Ezt követően arra is fény derült, hogy méhében narancsméretű daganata van. Jártányi ereje sem nagyon maradt, olyan  gyenge volt. Annyira rettegett a műtéttől, hogy emiatt nem vállalta azt.

        „Arcom agyagsárgás árnyalatúra sápadt, fénylő hajam élettelenné fakult, hajszálaim elvékonyodtak, korábban csillogó kék szemem kőszürke színűre tompult. Olyan erősen véreztem, hogy szinte egy pillanatra sem voltam képes talpon maradni, így aztán biztosra vettem, hogy hamarosan meghalok.”

       May kezelőorvosa, dr. J. A. McInnis, szintén arra a következtetésre jutott ekkorra, hogy betege állapota reménytelen, ezért elküldte őt Rene rendelésére. Alig három hónappal az első Essiac-kezelés után May már munkába állhatott. A történtekre May így emlékszik vissza:

        „Először úgy tűnt, hogy a daganatok keményebbé válnak, de aztán elérkezett a fordulópont. Nagy mennyiségű, hússzerű anyag távozott a testemből.”

       1977-ben, jó 40 évvel később, még mindig remek egészségi állapotnak örvendett. Az eltelt évtizedek alatt betegsége egyszer sem újult ki.

       Vajon egy-egy anekdotaszerű gyógyulási esettel állunk itt szemben, ahogy azt a az intézményesített gyógyászat szeretné feltüntetni, vagy valóban kivételesen hatékony terápiáról van szó?

       Lássunk egy másik esetet, amit Rene tipikusnak tartott! Nellie McVittie a Homemaker˘s című lapnak nyilatkozott 1977-ben, sok évvel betegsége után, még mindig életerős és testileg-lelkileg egészséges állapotban.  Annál elesettebb volt viszont 1935-ben, amikor annyira legyengült a betegségtől, hogy úgy kellett beszállíttatni Rene rendelőjébe. Vészesen lefogyott, alig 39 kilót nyomott már csak, és maradék energiáját is erős vérzések szívták el. Korábban Sadbury városában kezelte őt orvosa, dr. Dale, aki méhtest- és méhnyakrákot diagnosztizált. A méhnyakrákot először kiégették, majd rádiummal kezelték. Amikor Nellie 1939-ben megjelent a rákbizottság előtt, így nyilatkozott:

        „Számomra kétségtelen, hogy Caisse kezelése állított talpra. Járni sem bírtam addig, amíg el nem kerültem hozzá. Az akkori 39 kg-os testsúlyomhoz képest ma kb. 50 kg vagyok.”

       Rene rákklinikájának nyolcéves működése alatt mindössze egyetlenegy olyan tragikus eset fordult elő, amelyet maga Rene sem tudott soha elfelejteni, és amit ő is akként tartott számon, mint ami bizonyos mértékben kikezdte és megkérdőjelezte a klinikán folyó gyógyító munka megbízhatóságát.

       Egy Gilrouth nevű, már akut embóliától is szenvedő asszony ragaszkodott ahhoz, hogy Rene nővér klinikáján gyógykezelést kaphasson. Háziorvosa előzetesen személyesen számolt be Renének a beteg állapotáról, arról, hogy van egy nem gyógyuló fekélye. Kérte, próbálja meg Rene, hátha segít az Essiac. Ám közvetlenül az első Essiac-injekció beadása után a beteg rögtön eszméletét vesztette, majd meghalt. Rene így számolt be a szomorú esetről:

        „Két orvos is kéznél volt, de a beteg azonnal elhunyt, még mielőtt az ott levők bármit is tehettek volna. Mindjárt eszembe jutott kezelőorvosának előzetes figyelmeztetése, miszerint esetében az embólia bármikor okozhat ilyen eseményt. Az asszonyt két fia is elkísérte a klinikámra, és elmondták, hogy erre a lehetőségre az orvos őket is figyelmeztette. Meg is említették, hogy anyjuk már reggel is nagyon gyenge volt, és emiatt tulajdonképpen el sem akarták őt hozni hozzám aznap, de a beteg – életének utolsó pillanatáig – kitartóan ragaszkodott hozzá, hogy mielőbb megkaphassa az Essiac-kezelést.”

       Az Egészségügyi Minisztérium természetesen hivatalból értesült az ügyről, s Kanada-szerte közzétetették az újságokban:

A CAISSE-FÉLE RÁKKLINIKÁN A KEZELÉST KÖVETŐEN MEGHALT A BETEG!

       Az ország két neves, torontói kórboncnokát, dr. Robinsont és dr. Frankist bízták meg, hogy a helyszínre utazva elvégezzék a boncolást. Az eset alapos kivizsgálását is elrendelték. Rene később így ír erről:

        „Nem tartóztattak ugyan le, de <bírósági tárgyalást> tartottak, tizenkét <esküdt> részvételével.”

       A torontói dr. Smirlie Lawson volt a bíró. Rene nővért elsősorban azzal vádolták, hogy a kérdéses esetben úgy kezdte meg az Essiac-kezelést, hogy nem volt birtokában a kezelőorvos írásos diagnózisa. Ez az irat valójában megvolt, csak először Rene nem találta meg, ám a tárgyaláson már be tudta mutatni. A két tapasztalt kórboncnok egybehangzóan biztosította az esküdtszéket afelől, hogy a beteg mindenképpen meghalt volna, akár kapott Essiac-kezelést, akár nem. Részlet a boncolási jegyzőkönyvből:

        „A halál tüdőembólia következtében állt be, amelynek forrása nagyfokú visszeresség volt. Tüdőembólia a betegnél már évek óta fennállt.”.

       Renét végül valamennyi vádpont alól fölmentették. Klinikáját nem kellett bezárnia, folytathatta a rendelést, sőt, a hivatalos vizsgálat nagy publicitása csak növelte a kezelésre jelentkező rákos betegek számát. Akadt nap, hogy a százat is meghaladta azok száma, akiket Rene nővér és a köréje szerveződött – orvosokból és más egészségügyiekből álló – önkéntes csapat ellátott. Rene hihetetlen hosszú ideig tudott folyamatosan dolgozni, és soha nem panaszkodott. Számára ugyanis ez nem munka volt, hanem a szeretet küldetésének teljesítése. Isten tervének megvalósítása.

       Hírnév, szerencse és lelkiismereti kérdések

       1937 végén még több petíció született. Ezúttal a tizenhétezret is meghaladta az önkéntes aláírók száma! Ekkora nyomásra már a kormánynak is lépnie kellett: vagy becsukni Rene intézményét, vagy szentesíteni módszerét.

       Ekkorra már a szomszédos Egyesült Államokba is eljutott az Essiac híre. Hamarosan amerikai üzletemberek jelentek meg Renénél, és szerintük visszautasíthatatlan üzleti ajánlatot hoztak tarsolyukban.

       Jogi képviselőjük útján a következőket kínálták föl Rene nővérnek:

        „Javaslattervezetünk szerint egy alapítványt hoznánk létre, melynek feje Rene Caisse kisasszony lenne. Az alapítvány az Essiac nevet viselné. Épület, berendezés és felszerelés céljaira mindjárt a kezdetben egyszeri, 1 millió dolláros összeget teszünk hozzáférhetővé. Caisse kisasszony részére egy első 200 ezer dolláros összeg juttatása után évi 50 ezer dollárt folyósítunk azokon a szabadalmi díjakon és jogdíjjövedelmeken felül, amelyekben ő az Essiac kereskedelmi forgalomban történő értékesítése folytán majd részesül.”

       Rene gondolkozott. Úgy érezte, hogy ez a tőkéscsoport kizárólag haszonszerzésre akarja használni az Essiacot, ezért végül is egyszerűen nemet mondott nekik.

       Álljunk meg itt  pár pillanatra! Szinte elképzelhetetlen nagyságú összegekre mondott ekkor nemet! Ha a számokat legalább tízzel megszorozzuk, akkor kapjuk meg a fölkínált összeg hozzávetőleges mai értékét.

       Ekkor történt, hogy dr. Clifford Barbourka, egy chicagói orvos és igen jó hírű diagnoszta révén Rene kapcsolatba került dr. John Wolfer professzorral, aki az Amerikai Egyesült Államokban a Northwestern Egyetem orvosi karát vezette. Wolfer doktor hallott Rene tevékenységéről, s megkérdezte, hajlandó lenne-e harminc, reménytelen állapotú, önkéntesen jelentkező rákbetegen kipróbálni módszerét. Öt orvos felügyelné a kísérletet. Igent mondott az ajánlatra, mivel ez esetben nem egereken kellett kísérletezni, s mivel nem kérték tőle egyúttal a szer receptjét is.

       Amikor Kanadában napvilágra került a terv, miszerint Rene az Egyesült Államokba szándékszik utazni, hogy ott rákbetegek kezelése kapcsán további tudományos kutatásokat folytasson az Essiackal, Hepburn miniszterelnököt és az egészségügyi minisztert felháborodott hangvételű levelekkel árasztották el. Az Ontario állambeli újságok is hemzsegtek a dühös hangú szerkesztői kirohanásoktól. „Miért kényszerül Caisse Kanadán kívülre? Vajon miért kell az Egyesült Államokba vinni ezt a gyógymódot? Miért kénytelen Rene saját hazája helyett az USA-ban végezni a tudományos kutatást?” – kürtölték az újságok.

       Pályájának ezen a pontján Rene remek érzékkel tudott úrrá lenni a sajtóvisszhangon. Éppenséggel a lapokban megjelent nyilatkozatai által sikerült megnyugtatnia a közvéleményt, köztük kétségbeesett betegeit is, hogy egyáltalán nem áll szándékában elhagyni Kanadát. A tervek szerint csupán kéthetente látogat át majd Chicagóba, és fennmaradó idejében továbbra is odahaza fogja folytatni gyógyító munkáját.

       Ezt követően másfél esztendőn keresztül utazgatott át rendszeresen Chicagóba. A saját maga által készített és szállított gyógyanyagot minden egyes alkalommal vámkezeltetnie kellett, amihez dr. Wolfer ajánlása és hivatalos, írásbeli meghatalmazása szolgált menlevélként. Rene ragaszkodott hozzá, hogy odahaza maga állítsa elő a gyógyteát, illetve a megfelelő kivonattal töltött ampullákat. Ezt a munkát mindig saját kezűleg végezte, sokszor késő éjszakába nyúlóan. Áztatta, forralta, keverte és szűrte a különféle gyógyfüveket és főzeteiket, majd gondosan palackozta is a mindig csupán pár napra szóló, kész oldatkeverékeket.

       Rendkívül feszes munkarend szerint élt. Hétvégeken odahaza, Bracebridge-ben kezelte a betegeit, azonkívül eljárt Torontóba is. Ott a King Edward szállóban ütötte fel főhadiszállását, ahol további betegekkel foglalkozott. Emellett rendszeresen utazgatott Chicagóba. A túlfeszített, fárasztó életmód időnként leverte a lábáról, de aztán rendszerint gyorsan föl is épült, hogy mihamarabb újra munkába álhasson. Magánéletre nem maradt ideje.

       A chicagói kísérletet felügyelők meghajoltak az eredmények láttán. Arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy az Essiac-kezelés valóban meghosszabbítja a betegek életét, visszafejleszt daganatokat, és csillapítja a fájdalmat. Dr. Barbourka ezek után fölajánlotta Rene nővérnek, hogy bármikor használhatja a chicagói Passavant kórház létesítményeit, amennyiben hajlandó tartósan letelepedni az Egyesült Államokban, ám Rene ezzel a lehetőséggel sem akart élni. Saját megfogalmazása szerint:

        „Azt akartam, hogy Kanadában ismerjék el a munkámat, s Bracebridge-i betegeimet nem óhajtottam magukra hagyni.”

       Az orvosok ismét nem fogták fel, hogy Rene a betegeinek szentelte életét. Döbbenten vették tudomásul, hogy visszautasítja annak lehetőségét, hogy „valódi” rákkórházban dolgozhasson. Végül is visszatért Bracebridge-be, hogy minden idejét ismét kanadai betegeinek szentelhesse.

       Támogatáslavina, a kételkedők véleménye gyökeresen megváltozik

       A törvényesítésért folyó csatában az 1938-as esztendőt megelőző többéves időszak folyamán a kanadai közvélemény nyomása folyamatosan fokozódott, hogy végre elismerjék az Essiacot mint hivatalosan is elfogadott, rákellenes kezelési módot. Levelek tömege árasztotta el Mitchell Hepburn miniszterelnök, valamint az Egészségügyi Minisztérium sajtóirodáját, amelyekben magasztalták Renét, és követelték az Essiac hivatalos elfogadtatását. Íme egy példa az ilyen levelekre, amit Lehman asszony írt, s 1936-ban a Bracebridge Gazette című lapban jelent meg:

       „Tisztában vannak-e azzal, hogy milyen csodálatos is az élet? Vagy a mindennapok rohanásában talán megfeledkeznek erről? Már csak három hónapot adtak nekem az orvosok, mielőtt Essiac-kezelésre kerültem volna Caisse kisasszony rákklinikájára. A három hónap lejárt, és csodálatos eredményekről számolhatok be. Kötelességemnek érzem, hogy tudassam a rettegett betegségben szenvedő sorstársakkal azt a rendkívüli eredményt, amit nálam Caisse kisasszony elért, és képekkel is tud bizonyítani. Bracebridge polgárai! Nyújtsanak hát Önök

is szívből jövő, feltétlen támogatást Caisse nővérnek, aki szintén városunk lakója! Álljunk egy emberként mellé, és érjük el közösen, hogy Bracebridge neve hamarosan úgy kerüljön föl a térképre, mint azé a helyé, ahol a földkerekség legeredményesebb rákkórháza található!”

       Számos, többnyire kétkedő, amerikai és kanadai orvos is látogatást tett Rene nővér intézetében. Tanulmányozták a klinikán folyó gyógyító munkát, kikérdezték a kezelés alatt álló betegeket, átvizsgálták a följegyzéseket, leleteket, kóreseteket, hogy tisztán láthassák, mi is történik tulajdonképpen Bracebridge városában.

       Az egyik ilyen rendszeresen odalátogató orvos dr. Benjamin Leslie Guyett volt, a Torontói Egyetem anatómiaintézetének kurátora. Idézünk írásából:

        „Legtöbb esetben a kezelés előrehaladtával a betegek meggyötört arca kisimult, s a fájdalom csökkent. A fájdalom enyhülése igencsak figyelemre méltó jel, hiszen a legtöbb tumoros betegnél nagyon nehéz azt uralni. Egyértelműen rákban szenvedő betegek eseteit megvizsgálva elmondhatom, hogy sok súlyos állapotban lévő betegnél megállt a vérzés; ajak- és emlőrák okozta sebek begyógyultak; rosszindulatú méhnyak-, végbél- és hólyagdaganatok nyomtalanul visszafejlődtek; és elismert orvosok és sebészek által diagnosztizált gyomorrákban szenvedő betegek tudtak ismét teljes és normális életet élni.

        Állítom, hogy ezen a klinikán olyan kezelési eljárásnak lehettem tanúja, ami az állapot helyreállását egyrészt a daganatos szövetek elpusztítása révén éri el, másrészt azáltal, hogy táplálja azt a valamit, ami javítja a betegek lelkiállapotát és elősegíti a természetes, élettani folyamatok helyreállását.”

       A Rene kezelési módszerét vizsgáló orvosok egyik legszkeptikusabbja a New York állam Rochester városából érkezett kórboncnok, dr. Richard Leonardo volt. Leonardo doktor rákspecialistaként működött, számos szakcikket és könyvet írt erről a témakörről, valamint rengetegfelé utazott is, hogy figyelemmel kísérhesse a legújabb sebészeti eljárások fejlődésének folyamatát. Rene így emlékezett vissza dr. Leonardo látogatására:

        „Nagydarab, tagbaszakadt férfi volt, továbbá roppant szkeptikus és nyílt beszédű. Azzal kezdte, hogy szerinte nincs semmiféle hatékony gyógyszerem. Betegeimmel elbeszélgetve azt mondta, hogy valóban segítek nekik, ám csupán személyiségemmel és azzal, hogy reményt tudok bennük kelteni a gyógyulás iránt. Nem sajnálta az időt arra, hogy alaposan kikérdezze a betegeket és az őket küldő orvosokat. Aztán távozása előtt még bejött hozzám. A díványon ülve, ujjaival dobolva így szólt: „Nos, úgy látom, hogy Isten segítségével Ön valóban megtalálta a megoldást. Az orvosszakma azonban nem fogja megengedni, hogy Ön ezt tegye velem. Én hét évig tanultam az egyetemen, és számos könyvet írtam a témában. Ha a maga,  bőr alá adott, egyszerű injekciós kezelését elfogadják, akkor én hazamehetek, széttéphetem az összes könyvemet, és a szemétbe dobhatom sebészeti műszereimet...” Főleg amiatt örültem annak, hogy a látottak és hallottak ilyen mély benyomást tettek rá, mert érkezésekor még tökéletesen szkeptikus volt.”

       Dr. Emma Carson Kaliforniából érkezett, eredetileg csak egy napra. Végül 24 napig maradt. Íme egy részlet a tapasztaltakat összefoglaló följegyzéseiből:

        „Szilárdan elhatároztam, hogy vizsgálódásaim során minden előítéletemet félreteszem. A Caisse kisasszonyhoz érkező betegek szinte mindegyike olyan gyógyíthatatlannak vagy reménytelennek minősített eset volt, akik már átestek műtéten, rádium- vagy egyéb, többnyire drasztikus kezelésen, ám azok eredménytelennek bizonyultak. Az Essiac-kezeléssel elérhető javulás és a tényleges eredmények abszolút lenyűgözőek, és ezeket látni kell ahhoz, hogy el lehessen őket hinni. Éberen őrködtem, hogy szigorú szkepticizmusomat se ne erősítse, se ne gyengítse az a remény és hit, ami oly egyértelműen sugárzott a betegekből és rokonaikból.

        Adataimat, feljegyzéseimet és esettanulmányaimat áttekintve elmondhatom, hogy szkepticizmusom elpárolgott. Érkezésemkor még úgy terveztem, hogy legföljebb 12 órát maradok a helyszínen. Ebből az időből végül 24 nap lett. 400 beteg esetét vizsgáltam át.”

Valóban csak anekdoták lennének mindazok a jelenségek, amiket ezek az orvosok megfigyeltek?

       Harc az Essiac legalizálásáért

       1938-ra Rene támogatottsága óriásira nőtt. Újabb beadvány született, amelyen már 55 ezer aláírás szerepelt! A közvélemény, számos orvossal és szakmabelivel az élen, egyértelműen azt követelte, hogy Rene nővér kapja meg a jogot, hogy végtére is képesítés nélkül folytathasson orvosi gyakorlatot.

       Frank Kelly parlamenti képviselő odáig ment, hogy már népszavazási szórólapokat is nyomtattatott, Rene fényképével, továbbá egy Renétől idézett kijelentéssel, miszerint Hepburn miniszterelnök biztosította őt arról, hogy hamarosan a törvényhozás elé kerül az ügy, és  utána rákklinikája már teljesen törvényes keretek között működhet. El lehet képzelni, mit gondoltak ennek láttán az intézményesített gyógyászat hatalmasságai...

       1938 márciusában ugyanez a Frank Kelly képviselő magánindítványt terjesztett az országgyűlés elé egy olyan törvényjavaslatra, amely rendkívüli, hivatalos fölhatalmazást adott volna arra, hogy „Rene Caisse Kanada Ontario államának teljes területén orvosi tevékenységet folytathasson a rákbetegség bármilyen megjelenési formája, illetve az abból eredő elváltozások gyógykezelésére”

       Rene azért is vágyott forrón tevékenysége törvényesítésére, mert akkor lehetővé vált volna, hogykezelésbe vegyen rákbetegeket, mielőtt orvosaik gyógyíthatatlan, menthetetlen eseteknek nyilvánították volna őket. Az orvosok ugyanis csak akkor irányították hozzá daganatos betegeiket, amikor azok már túljutottak mindenféle – többnyire igen traumatikus – kezelési próbálkozáson, eredmény nélkül, s a rákbetegség végstádiumába kerültek. Rene úgy érezte, hogy félig már „kivégzett” betegeket kap az orvosoktól, hogy az utolsó pillanatban ő még próbálkozhasson. Szavaival szólva:

        „Az orvostudomány csak röntgenbesugárzást, rádiumos sugárkezelést vagy sebészeti beavatkozást tud fölkínálni a rákbetegeknek. A sugárzás valójában épp ellentétes hatású, hiszen bizonyítottan rákot okoz. A rádium is sokkal inkább kiváltója, semmint gyógyítója a rosszindulatú daganatoknak, és emellett a környező ép szöveteket is kíméletlenül megégeti.”

       Az intézményesített egészségügy természetesen úgy fogta föl az egész törvényjavaslatot, mint saját tekintélye ellen, sőt létjogosultsága ellen indított, nyílt támadást. Reakciójuk így nem volt meglepő.

       Időközben a Rene nővér ügyével rokonszenvező Faulkner doktort az a Harold Kirby követte az egészségügyi miniszteri poszton, aki egyszer így nyilatkozott: „Nem tűröm el, hogy a modern orvostudomány makulátlan becsületére akár a leghalványabb szégyenfolt gyanúja is rávetődhessen.” 1938 márciusában ő is az országgyűlés testülete elé terjesztett egy törvényjavaslatot, ami aztán „Kirby-törvény” néven vált hírhedtté.

       Védelmezői szerint a Kirby-törvény röviden szólva csupán azt a célt szolgálta, hogy „megmutassa a meztelen igazságot”, már ami a szokásostól eltérő, „nem ortodox” rákkezelési eljárásokat illeti. A fő támadási célpont természetesen Rene Caisse kezelési módszere volt. A Kirby-törvény úgy szándékozott a közérdek védelmére kelni, hogy mindenképp leleplezze a „vitathatónak” vélhető módszerek hatástalanságát, mégpedig azáltal, hogy a Királyi Rákbizottság (Royal Cancer Comission) kezébe adja minden újonnan fölmerülő daganatellenes kezelési módszer kivizsgálásának kizárólagos jogát.

       Renének csupán ahhoz lett volna joga, hogy módszere hatását bizonyító adatokat nyújtson be ahhoz a Királyi Rákbizottsághoz, amelyik a Kanadai Orvosi és Sebészeti Kamara legtiszteletreméltóbb tudós tagjaiból tevődött össze. Amennyiben a beterjesztett adatokat a bizottság kellően meggyőzőnek találná, akkor és csak akkor kaphatna zöld utat az Essiac. Akadt azonban néhány apró megszorítás. Például minden vizsgálatra előterjesztett kezelési módszerrel kapcsolatban az alkalmazott szer pontos összetételét is közölni kell. Aki úgy fogna betegek kezelésébe, hogy előzetesen nem árulja el módszere titkát, azt első tettenéréskor 100 és 500 dollár közötti összeg, majd a második és minden további tettenérés alkalmával 500 és 2500 dollár közötti büntetés megfizetésére kötelezik. A pénzbírság be nem fizetése 30 naptól 6 hónapig terjedő börtönbüntetést von maga után.

       A Kirby-törvény szerint a Királyi Rákbizottság valamennyi tagjának bizalmasan kell kezelnie a birtokába jutott gyógyszerreceptet. Ám arra vonatkozóan, hogy ha a nagyrabecsült bizottsági tag esetleg „véletlenül" vagy valamilyen más módon mégis megszegné titoktartási kötelezettségét, a határozat már semmiféle büntetést sem helyezett kilátásba.

       Rene mélységesen fölháborodott, amikor először szerzett tudomást e határozatról. Meggyőződése volt, hogy ilyen körülmények között szerének összetétele egy percig sem maradna titokban, ha letenné azt a rákbizottság asztalára.

        „Ontario adófizető polgárai ily módon azért fizetnének egy újonnan kinevezett csoport tagjainak, hogy azok kifejlesszenek egy olyan szert, amelyet már 15 éve fölfedeztek. Én ugyanis már kifejlesztettem ezt a szert, és bebizonyítottam annak hatásosságát, itt, Bracebridge városában. Továbbá klinikát vezetek, ahol a rákban megbetegedettek százai kaptak már kezelést és segítséget. Ezek után vajon miért köteleznek engem arra, hogy adjam át receptemet olyan orvosoknak, akik ez idáig semmit sem tettek azért. hogy azt kiérdemeljék? Ha Ontario állam törvényhozása elfogad egy olyan törvényt, ami engem hat hónapra börtönbe juttatna, mert segítek a szenvedőkön, akkor bezárom a klinikámat, és az Egyesült Államokba költözöm. Ilyen ellenféllel szemben nem vállalom a küzdelmet.”

       Rene hívei természetesen minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a Kirby-törvényt ne szavazza meg a parlament. A törvényhozó testület először Rene előterjesztését vitatta meg. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint igen heves vita alakult ki. Caisse kisasszony jogi képviselője így kezdte:

        „A betegek és rokonaik arról számolnak be, hogy sok orvos már nem hajlandó igazolást adni a rák diagnózisáról Rene számára. A jelek szerint az orvostársadalom összesküvést szőtt ellene.”

       – Hazugság! – Gyalázat! – hangzottak a különféle bekiáltások a törvényhozás tagjai részéről. Egyikük fölállt:

        „Történetesen anyám is rákban betegedett meg nemrég. Három orvoshoz is fordult, de egyikük sem volt hajlandó betegségéről írásbeli igazolást is adni, hogy annak birtokában aztán eljárhasson Caisse kisasszony rendelésére, noha szóban mindhárman közölték anyámmal a diagnózist.”

       A bejelentés hallatán a karzaton helyet foglaló egykori betegek olyan hangos és viharos tapsban törtek ki, hogy David Croll elnök a terem kiüríttetésével fenyegette meg őket, „ha nem áll helyre rögtön a rend”. „A kormány bizottságot állít fel az állítólagos gyógyulások kivizsgálására”, folytatta, amivel természetesen a Kirby-törvény tervezetében szereplő Királyi Rákbizottságra utalt, holott arról ekkor még nem is tárgyaltak!

       Három szenvedélyes hangvételű hozzászólás is elhangzott, Duckworth, Armstrong és Summerville képviselők részéről, akik azt ecsetelték, hogy a törvényhozásnak miért is kellene Rene kisasszony mellé állnia. Valahányszor igazolásként egy-egy olyan személyt említettek, aki a Rene nővértől kapott kezelés hatására gyógyult meg, a karzat közönsége heves éljenzésben tört ki.

       Aztán sorban, egymás után, a volt rákbetegek is előadhatták saját gyógyulásuk csodálatos történetét, amit valamennyien az Essiac-kezelésnek köszönhettek.

       Végül Rene kapott szót. Az egész terem néma csöndben hallgatta.

        „A tényt, hogy munkám következtében eredmények születnek, csakis jó dologként lehet elkönyvelni. Sikereim láttán azt hittem, az orvosok tárt karokkal fogadnak majd. Nem számítottam a szakma ellenkezésére. Együttműködést vártam, hiszen mindig is a lehető legnagyobb tisztelettel viseltettem az orvosok iránt. Boldogan nyújtanám át a világnak módszerem titkát, minden ellenszolgáltatás nélkül, ha biztos lehetnék afelől, hogy azt ugyanolyan módon adják majd tovább az emberiségnek. Soha egy fillért sem kértem betegtől. Örültem, ha egy-két dollár adományt kaptam tőlük, ám soha nem kérdeztem meg egyetlen páciensemtől sem, hogy van-e pénze. Akár vagyonos, akár szegény, egyformán kezelek mindenkit.”

       Az egyetlen és legfontosabb dolog, amit Rene igazán el szeretett volna érni, az volt, hogy az eddigi eredmények alapján az orvosi szakma végre ismerje el az Essiac érdemeit. Ezt követően már készségesen fogadott volna bármilyen vizsgálatot.

       „Klinikám tárt kapukkal vár bármikor, bármilyen vizsgálatot.”

       Naivitása és bátorsága mellbevágó. Mindössze annyit óhajtott, hogy az intézményesített gyógyászat vesse el valamennyi szentesített hitét, amihez a rák kezelésével kapcsolatban görcsösen ragaszkodott!

       A népes törvényhozói testületben a kelleténél mindössze hárommal kevesebb föltartott kézen múlt, hogy a megvitatást követő szavazáson végül is Rene alulmaradt. Azzal az indoklással, hogy az esetleges jóváhagyás közvetve a módszer hatékonyságának elismerését jelentené. Hiába volt hát a tömeges támogatottság, az mégsem bizonyult elegendőnek.

       Pár nappal később a Kirby-törvény simán átment a szavazáson. Ezek után Rene nővér kénytelen volt tudatni betegeivel, hogy klinikáját bezárja:

        „Sajgó szívvel, de bezárom a Bracebridge-i rákklinikát. Kitartóan harcoltam az orvosszakmával, de a tartomány törvényeivel való küzdelem már meghaladja erőmet.”

       A betegek porig lesújtva fogadták a hírt. A Forester című lap korabeli tudósítója ekként számolt be az esetről:

        „A sorban álló rákbetegek tucatjainak arcán, akik eddig örömmel és nagy haszonnal vették Rene kisasszonytól a kezelést, könnypatakok folytak. A rákklinika bezárása hatására utolsó reménysugaruk foszlott semmivé. Az egyik páciens elájult, míg a többiek – teljes kétségbeesésben – rokonuk karjába kapaszkodva botorkáltak autójukhoz. Caisse nővért annyira elragadták az érzelmei, hogy képtelen volt tovább nézni a szívszorító látványt, és sietve eltávozott.”

       A miniszterelnököt és az egészségügyi minisztert elárasztották a számonkérő levelek. Jellegzetesnek nevezhető példa erre a következő, amit M. M. Andercheck úr írt, az Ontario állambeli Timmonsból:

        „Súlyos csapásként ért a hír, hogy Cassie kisasszonyt klinikája bezárására kényszerítették. Égbekiáltó igazságtalanság ez azzal a sok száz emberrel szemben, akik ettől a rettegett betegségtől szenvednek, s akiknek Caisse kisasszony oly hatalmas mértékben tudott segíteni.

        Feleségem egyike volt pácienseinek az elmúlt három hónapban, s a kezelések testileg és lelkileg egyaránt óriási javulást eredményeztek. Alig vártuk, hogy a kezelés befejezésével mihamarabb újra tökéletesen egészségessé lehessen őt nyilvánítani. Feleségem mindössze 34 esztendős, hároméves kisgyermekünk anyja. Kimondhatatlanul sajnálatosnak találom, hogy döntésükkel az ilyen fiatal betegektől is elragadják a boldogság és egészség visszanyerésének lehetőségét, noha az minden embernek kijárna. Nem hagytak mást nekik, csak a kilátástalan kétségbeesést.”

       A szinte elképzelhetetlen mértékű közfelháborodás nyomásának engedve Hepburn miniszterelnök és Kirby miniszter politikai szempontból bölcsnek tartotta fölkérni Caisse kisasszonyt, hogy újra nyissa meg rákklinikáját. Biztosították arról, hogy a Kirby-törvény rá nem vonatkozik. Rene beleegyezett, s így páciensei örömmámorban úszhattak.

*

       1938. augusztusában nevezték ki a daganatos betegségek elleni gyógykezelés „szakértőinek” kikiáltott következő hat orvost az újonnan megalakított Királyi Rákbizottság tagjává: W. C. Wallace, R. E. Valin, E. A. Collins, W. J. Deadman, T. H. Callahan és G. S. Young.

       Wallace és Callahan doktort kinevezésük után azonnal ki is rendelték Bracebridge városába, hogy ott kifaggassák Caisse betegeit. Rene örömmel vette ezt a látogatást, hiszen nem volt semmi takargatnivalója. Ahogy a parlamentben fogalmazott: „Klinikám tárt kapukkal vár bármikor, bármilyen vizsgálatot.” Kivétel nélkül minden egyes interjú, amit csak ekkor Rene betegeivel lefolytattak, a jelentések tanúsága szerint is fényes bizonyítékként szolgált az Essiac-kezelés eredményességét illetően, ám mindez nem számított. A kérdezgetés ugyanis csak formalitás volt, s csupán jelentéktelen előjátékként szolgált a fő eseményhez.

       1939 márciusának elején tartották a nyilvános meghallgatásokat a torontói Royal York szállóban, a rákbizottság teljes tagságának jelenlétében. Rene kibérelte a szálloda egyik jókora báltermét, hogy szállást biztosítson annak a 387 korábbi betegének, akik támogatóként elkísérték őt Torontóba. Soha nem tisztázott okok miatt a királyi bizottság végül is csupán 49-üknek engedte meg, hogy tanúvallomást tegyenek.

       Rene szóhoz jutott tanúi szavait rögzítő tárgyalási jegyzőkönyvek élénk képet festenek arról, hogy miként is zajlott ez az inkvizíció. A terembe beengedett valamennyi beteg a legteljesebb mértékben meg volt győződve arról, hogy az Essiac segítségével sikerült kigyógyulnia a rákból. Némelyikük részleges gyógyulásról, mások csodaszámba menő, teljes felgyógyulásról számoltak be, hangsúlyozva, hogy esetüket kezelőorvosuk már teljesen reménytelennek nyilvánította.

       George Mahon például a következőt mondta:

        „Rene nővér segített rajtam. Ha ő nem lenne, már régen a sírban feküdnék.”

       Elisabeth Stewart így beszélt:

        „A Caisse nővértől kapott kezelés óta újra képes vagyok egész nap dolgozni. Este és reggel öt tehenet kell megfejnem nap mint nap, ezenkívül a házban élő bennlakóimat is magam látom el. Sokkal tartozom Caisse kisasszonynak, visszakapott életemért örökre adósa maradtam. Őszintén remélem, hogy tesznek valamit az érdekében.”

       Annie Bonar, akinél St. Michaelbeli orvosa, dr. E. R. Shannon szövettani vizsgálattal igazoltan diagnosztizált méhtest- és bélrákot, így vallott:

        „A rádiumkezelés ellenére a rák tovább terjedt testemben. Karom duplájára dagadt és elfeketedett. 70 kg-ról 40 kg-ra fogytam. Ekkor feküdtem be a kórházba, ahol karamputálást akartak végezni. A műtét előestéjén azonban meggondoltam magamat, és inkább Bracebridge-be mentem. Négyhónapos Essiac-kezelés után karom rendbe jött, és 27 kg-ot visszaszereztem elvesztett testsúlyomból.”

       John Thornbury tanúvallomásában elmondta, hogy feleségénél röntgenvizsgálattal két éve gyomorrákot állapítottak meg.

        „Annyira legyengült, hogy 33 kg-os testsúllyal vittem el a Bracebridge-i rákklinika rendelésére.” Ezt követően felesége lépett az emelvényhez, megmutatta magát, s így szólt: „Jelenleg 50 kg-ot nyomok a mérlegen, és minden munkát el tudok végezni.” (91 éves kort élt meg, 1975-ben hunyt el.)

       A többi egykori beteg is, akinek megengedték, hogy elmondja tapasztalatát, hasonló drámai gyógyulásról számolt be. Mindez nem számított. A küldöttek a hallottak zömét egyszerűen téves diagnózisként könyvelték el. Akadtak olyan orvosok is, akik írásban tagadták le a maguk által korábban fölállított diagnózist, s levelüket elküldték dr. R. T. Noble úrnak, az Orvosi és Sebészeti  Kollégium jegyzőjének.

       Amikor ezeket a leveleket előszedték mint az Essiac hatástalanságát bizonyító okmányokat, Rene ügyvédje fölháborodottan ugrott talpra. – Nyilvánvaló, mondta, hogy a szóban forgó orvosokra nyomást gyakoroltak, hogy módosítsák korábban fölállított diagnózisukat! Majd így folytatta:

        „Ha a diagnosztizálást ezek a doktor urak ilyen gyöngécskén végezték, akkor talán inkább az ő munkájuk hanyagságának kivizsgálására kellene bizottságot fölállítani!”

       Maga Rene később így nyilatkozott:

        „Az ontarioi rákbizottság által megvizsgált 49 beteg többségénél a rák diagnózisát egynél több doktor is megállapította, némelyikük esetében akár három vagy négy is. Közölték velük, hogy rákban szenvednek, és ennek megfelelő kezelésben részesítették őket, mielőtt hozzám kerültek volna Essiac-kezelésre.”

       A meghallgatások során több beteg is beszámolt a rádiumkezelés okozta égésekkel és a sebészeti beavatkozásokkal járó szörnyűségekről. Orvosuk csaknem valamennyiüket gyógyíthatatlan, a kór végstádiumában járó betegnek nyilvánította. Sokuk már csak akkor kereste föl Rene nővért, amikor a sebészeti beavatkozást vagy a rádiumkezelést követően kiújult a daganata.

       Végül megengedték, hogy dr. Guyatt, a torontói egyetem anatómiatanára is tanúvallomást tegyen:

        „Határozottan állíthatom, hogy az általam megvizsgált Bracebridge-i betegeknek egyértelműen hasznára vált az ott kapott kezelés. Azt ugyan nem állíthatom, hogy kigyógyultak volna a betegségből, hiszen rák esetében ezt csak 25 év elteltével lehet kijelenteni, de kétségtelen, hogy a szóban forgó esetekben óriási javulás jelentkezett.”

       Ezt követően beszámolt arról, hogy milyen nagy tapasztalattal rendelkezik a rák diagnosztizálása terén, és kijelentette, hogy az általa látott esetekben a diagnózis hibátlan volt.

       A meghallgatás végének közeledtével az elnök így szólt:

        „Caisse nővér tehát azt kívánja tőlünk, hogy fogadjuk el az általa ismertetett esettörténeteket hitelesnek, ám anélkül, hogy testületünknek bármiféle tudomása lenne az alkalmazott kivonat összetételéről, feltételezett hatásmechanizmusáról és alkalmazásának módjáról.”

       – Pontosan! – felelte Rene ügyvédje.

       Erre föl hosszas és heves szócsata kerekedett Rene védője, valamint a bizottság tagjai között a formula át nem adásáról. Végül Valin képviselő így szólt:

        „Megítélésem szerint Ön valamilyen előítélet miatt tagadja meg a formula átadását. Ha tudnánk a szer összetételét, lehet, hogy jó véleményünk lenne róla, lehet, hogy nem. A hallottak alapján nem egyértelmű a helyzet. Talán van benne valami, ahogy Guyatt doktor is megfogalmazta. Azt is mondta, hogy itt olyan dologgal állunk szemben, amit érdemes lenne tovább kutatni. Ugyebár ő is azt javasolta, hogy állítsanak föl egy független kutatócsoportot, s hogy ennek érdekében az Ontariói Orvosi Társaság vezetőihez fog fordulni. Ez az ő véleménye, márpedig dr. Guyatt itt igazán érdek nélküli fél, és egyáltalán nem nevezhető részrehajlónak sem. Ezek után mi határozottan úgy véljük, hogy igenis tovább kell folytatnunk a megfigyeléseket, s éppen emiatt akarjuk megismerni a receptet.”

       Ezzel az inkvizíció egy időre véget ért. Két héttel később következett a Rene nővér módszerét ellenző orvosok meghallgatása. Ezek a tanúvallomások viszont már nagyon is sokat számítottak! Jellemző volt rájuk az a vehemencia és lázas igyekezet, ami egybevágott az intézményesített gyógyászat erőfeszítésével, hogy „kiderítse az igazságot”.

       Rene türelemmel figyelte, ahogy dr. Richards és dr. Noble megpróbálta ízekre szaggatva lejáratni az általa alkalmazott kezelési módszert.

       – Sok betegnek egyáltalán nem használt az Essiac! – hangoztatták. – Sőt, olyanok is akadtak köztük, akik a kezelés ellenére meghaltak! (Még ilyet?! Ez aztán felháborító! Az Essiac nem tudott mindenkit meggyógyítani...)

       Rene nyugodt hangon válaszolt:

        „Az említett esetek túlnyomó többségét már eleve reménytelennek találták, lemondtak róluk még azelőtt, hogy egyáltalán hozzám kerültek volna kezelésre. Ilyenkor a családnak – de sosem magának a betegnek – mindig meg is mondtam, hogy az illető már menthetetlennek tűnik. Közöltem, hogy a vigaszon kívül már én sem tudok mást nyújtani. Amennyiben ennek tudatában mégis úgy gondolják, hogy alá akarják vetetni a beteget néhány kezelésnek, ám tegyék. Ha aztán időközben meggondolták magukat, és inkább visszaléptek, majd a beteg ezt követően meghalt, az eset nyilván az én statisztikámat rontotta.”

Valin bizottsági tag kapott az alkalmon:

       „Ezek szerint tehát beismeri, hogy előrehaladott állapotban lévő beteget képtelen meggyógyítani?”

       Rene visszavágott:

       „Nem, nem ezt mondtam. Ha viszont az adott szerv már teljesen szétroncsolódott és elpusztult, akkor igaz az állítás. Új emberi testek létrehozására ugyanis valóban nem vagyok képes.”

       Még az ellenfél oldalán álló orvosok is elismerték, hogy sok betegüknek mégiscsak valamennyire hasznára vált az Essiac, ha esetleg másként nem is, de a fájdalomcsillapítás területén mindenképp. Valójában szinte valamennyi – amúgy ellenséges hangvételű – orvosi beszámoló említi az Essiac fájdalomcsökkentő képességét. A fájdalomcsillapítás kérdése azonban mit sem számított. Most csakis az volt a fontos, hogy valahogy össze tudják zúzni Rene-t, aki belefáradva és kimerülve végül így zárta a vizsgálóbizottsághoz intézett szavait:

        „Dr. Noble és dr. Richards is olyan esetekkel hozakodik elő, amelyeknél csupán szánalomból vállaltam a kezelést. Ugyanakkor nem veszik figyelembe egyetlen bizonyítottan gyógyult betegemet sem, ahol viszont egyértelműen használt az Essiac. Nagyon sok általuk fölemlített beteg csupán egy vagy két kezelésre jött el, aztán soha többé nem láttam őket, így megmentésükre még csak elvi lehetőségem sem lehetett. Őket egyáltalán nem akartam elvállalni, hiszen nyilvánvaló volt, hogy már menthetetlenek. Minden esetben olyan betegről van szó, akivel kapcsolatban az orvostudomány már föladta a harcot, mielőtt az illető egyáltalán hozzám került volna.”

       A bizottság ekkor látta elérkezettnek az időt ahhoz, hogy kijátssza ütőlapját. Jól tudták, hogy ha az Essiac receptjét kérik majd, akkor Rene nővér biztosan vissza fogja őket utasítani. A visszautasítás viszont „prima fascia” közvetlen és nyilvánvaló bizonyíték lehetne arra nézve, hogy az Essiac nem is rendelkezik gyógyhatással. Hisz mi másért nem engedi meg, hogy találmányát a „megfelelő hatóságok” elemezzék? A modern orvostudomány emberfölötti fényében nyilvánvalóan azonnal kiderülne akkor, hogy az egész nem más, mint csalás és ámítás!

       Megkérdezték tehát Rene nővért, hogy hajlandó-e beszolgáltatni az általa alkalmazott szer receptjét. Ő újfent nemet mondott, mert úgy vélte, hogy akkor azt, jelentéktelen valamiként, egy fiókban süllyesztenék el. Szavait idézve:

        „Bizonyos akarok lenni afelől, hogy a szer a szenvedő emberiség hasznát fogja szolgálni. Amint biztosítékot kapok erre vonatkozóan, készséggel nyilvánosságra hozom a formulát, de előbb tudnom kell, hogy a szer valóban eljut a szenvedő emberiséghez.”

       Gillander elnök viszont továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy nem ismer el semmiféle gyógyhatást, amíg nem ismeri a szer összetételét. Egyik fél sem engedett.

       A bizottság 1939 decemberére készítette el belső jelentését a parlament számára. Ebben azt állították, hogy a szövettani vizsgálattal is igazolt rákesetek közül mindössze egyetlenegynél következett az Essiac hatására teljes gyógyulás, s kettőnél javulás. A röntgenvizsgálat alapján diagnosztizált rákesetek közül  szerintük szintén csak egynél következett be az Essiac hatására teljes gyógyulás, s kettőnél javulás. A klinikailag diagnosztizált esetek közül is csak két gyógyulást, illetve négy javulást voltak hajlandók az Essiac számlájára írni. A bizottság véleménye szerint a szóba került diagnózisok közül legalább 3 téves volt, 10 megkérdőjelezhető, és további 4 nem végleges. Mindössze 11 esetben fogadták el a pozitív eredményt. E 11-ből is 5 gyógyulást a megelőzőleg alkalmazott rádiumkezelésnek tulajdonítottak. Közéjük tartozott a már említett Annie Bonar is, akinek karját egy évvel a rádiumkezelés és röntgenbesugárzás után amputálni akarták. Ő meggyógyult, de ép ésszel senki sem gondolhatja, hogy holmi növényi főzettől! Nem, csakis a korábbi rádiumkúra lehetett az, ami megmentette! A bizottság legalábbis erre a következtetésre jutott...

       Rene a következőképpen reagált:

        „Megítélésem szerint az a mód, ahogy a rákbizottság az ügyemet kivizsgálta, az emberiség történetének egyik legszánalmasabb bohózata volt. 380-nál is több korábbi betegem jelent meg meghallgatásra, ám mindössze 49-üket engedték szóhoz jutni. A jelentésben aztán úgy állították be, mintha én mindössze 49 beteggel tudtam volna előhozakodni. A jelentés továbbá nem fogadta el a röntgenvizsgálat alapján felállított diagnózisokat, s a bizottság úgy döntött, hogy mind a 49 esetben az orvosok tévesen állapították meg a betegséget. Igen szomorú lenne mindannyiunkra nézve, ha orvosaink kijelenthetik betegeikről, hogy rákban szenvednek, s hazaküldhetik őket, hogy – maximum – még néhány hónapot éljenek, ha valójában bizonytalanok a diagnózist illetően.”

       A Rákellenes Bizottság lényegében azt állította, hogy az Essiac hatástalan szer, s hacsak nem bocsátja rendelkezésükre az Essiac előállításának titkát, akkor Rene, a Kirby-törvény értelmében, előállítandó.

       A csöndes évek

       A rákbizottság határozata ellenére Rene egy ideig ugyan továbbra is nyitva tartotta rákklinikáját, ám a nála jelentkezni kívánó betegeknek egyre nehezebbé, sőt, néha egyenesen lehetetlenné vált olyan orvosra találniuk, aki hajlandó lett volna írott nyilatkozatot adni a beteg bajának mibenlétéről. Továbbá Rene rendkívüli módon aggódott, hogy csupán idő kérdése, és a Kirby-törvény alapján perbe fogják és bebörtönzik. 1942-ben aztán bezárta klinikáját. Barátai szerint ekkor már „az ideg-összeroppanás szélén állt”.

       Az ezt megelőző időszakban azonban olyan messzire ment el a harcban, amilyen messzire csak valaki is elmehetett az intézményesített gyógyászat hihetetlen hatalmával és korlátlan erőforrásaival szemben.

       A rendelő bezárását követően Rene North Baybe költözött férjével, aki ott 1948-ban elhunyt. Ezt követően Rene visszatért Bracebridge városába. Életének ezen időszakáról keveset tudunk.

       Amit tudhatunk, hogy 1952-ben kapott néhány sürgős levelet, amit egy bizonyos A. P. V. Winter Baumgarten adott postára Rómában, segítségért könyörögve, hogy próbálja megmenteni Eva Peron, az argentin diktátor, Juan Peron feleségének életét. Rene visszautasította azt a felkérést.

       1959-ig Rene többnyire a háttérbe húzódva élt. Azt beszélték róla, hogy titokban azért továbbra is foglalkozott betegekkel. Rene elhivatottságát ismerve ez nem lenne csoda. Annyi azonban egészen bizonyos, hogy a Királyi Rákbizottság eközben sem feledkezett meg róla. Rene tevékenysége iránti folyamatos érdeklődésükre utal az a levél, amit a rákellenes gyógyszereket vizsgáló bizottság titkára, C. J. Telfer írt dr. Mackinnon Phillips egészségügyi miniszternek, 1958. május 29-én:

       „Az a Bracebridge-beli ápolónő, aki még évekkel ezelőtt megtagadta, hogy beszolgáltassa szerének formuláját, feltehetőleg továbbra is használja ezt az anyagot rákbetegek kezelésére. Bizottságunk nem óhajt ez ügyben lépéseket tenni, ám szeretnénk a tényt tudatni Önnel, hátha informálni akarja erről az Orvosok és Sebészek Kollégiumát.”

       Phillips doktor ismerte az ügy történetét, s ezért jobbnak látta, ha nem tesz semmit. A jelek szerint nem óhajtotta kinyitni a Pandora-szelencét.

       S bár a nővér már nem volt olyan aktív, mint régebben, Leslie Frost miniszterelnök irodájába továbbra is érkeztek a levelek Rene betegeitől és támogatóitól. A levelek tartalma szinte mindig ugyanaz volt. A korábbi betegek leírták csodás gyógyulásuk történetét, a Rene mellé állt támogatók pedig egyre sürgették, hogy hagyják végre a nővért „tovább menteni az emberiség szenvedőinek életét”.

       1958 szeptemberében végül a miniszterelnök levelet írt Renének. Íme ennek egy részlete:

        „Nagymértékben fölgyorsítaná az ügyet, ha érintkezésbe lépne dr. W. G. Brown egészségügyi miniszterhelyettessel, hogy rajta keresztül elrendezze módszere részleteinek a Rákellenes Gyógyszereket Vizsgáló Bizottság részére történő átadását, hogy az aztán alaposan elemezhesse azt.”

       A levél arról tanúskodik, hogy írójának fogalma sincs Rene nővérről és ügyének múltjáról. Jószerivel azon kellene eltűnődni, hogy vajon a miniszterelnök úr viccelt, avagy az utóbbi 30 évet kómában töltötte... Vagy tán komolyan gondolta, hogy Rene valami varázslatos oknál fogva egyszer csak meggondolja magát, és simán átnyújtja az Essiac mindeddig titokban tartott receptjét a bizottságnak?

       1959 januárjában az akkor már 70 éves Rene Caisse nővért szemmel láthatólag továbbra is az intézményesített gyógyászatot fenyegető lényként tartották számon. Dr. M. B. Dymond, egészségügyi miniszter, aki aztán – furcsa módon – később egészen más vonatkozásban kerül majd megint kapcsolatba az Essiackal, levelet írt Rene egyik támogatójának, R. J. Boyer úrnak, Bracebridge körzet országgyűlési képviselőjének. Érdemes idézni ebből a levélből:

        „Dr. McPhedran biztosított arról, hogy a kollégium nem kezdeményez jogi eljárást (Rene ellen) anélkül, hogy előzetesen érintkezésbe ne lépne miniszterhelyettesemmel vagy velem. Úgy értesültem azonban, hogy reményeik szerint Caisse kisasszony tevékenységét elegendő lesz szoros megfigyeléssel kordában tartani, s így vádemelésre nem lesz szükség.”

       Az Essiac tehát nem számított halott ügynek. Kémkedtek utána!